Hozzá fohászkodott a halászok, révészek, vízimolnárok, hajósok, tutajosok hajdan népes tábora. Jócskán megfogyatkoztak. Már csak a halász járja a vizeinket hajnalonként, szinte rejtőzködve a zajos világ elől. Minek is a hangos beszéd azzal a társsal, aki ezer nyelven társalog a hozzá értővel? Félrehúzódóak a halászok, mint akik nem akarnak részt venni a nagy tolongásban.

Szülővidékem folyóját Körözsnek mondjuk, a Sinka-versekben is így szól – élő nyelvtörténet. Ez a táj nem képzelhető el a halász nélkül. Vagy, ha mégis, az nekem rémálom. Mint gyerkőcök minden szabadidőnket a „ Körözs alatt ” töltöttük. A kapuból utánam szólt édesanyám: „Aztán ne maradj későre, mert elvisz a topelec!” Vele ijesztgettek. A topelec népi hitvilágunk helyi szüleménye, valami kevert lény, az óriásharcsa és a vízben élő rossz ember egyszerre. – „Beránt, ha estig ott maradsz!” Így szólt szüleink intelme.

Csatangolásaink közben a halász munkáját is meglestük. Tudtuk, hol őrzi szerszámait, hová kötötte a bárkáját, amiből ki nem szedtük volna a halakat a világért se – ha volt rajta lakat, ha nem. „Ebből él, ne bántsuk!” Ez volt a közmegegyezés akkoriban. A halász alakja kitéphetetlenül belegyökeredzik ebbe a világba. Vagy mégsem?

Más országokban járva voltak fejbekólintó élményeim. Északi szomszédunknál, az odaáti Komáromban, ahol néprajzi olvasmányaim szerint patinás halászcsaládok éltek, a mai utódok iránt érdeklődtem. Kiderült, előbb a fogalmakat kell pontosítani, ott ugyanis a hivatásos halászt nem értik, mert a foglalkozás megszűnt, emléke elhalványodott. Hol a horgászt, hol a rapsicsot, az orvhalászt értették alatta.

A térségünket belengő eszmerendszer nem tudta besorakoztatni azt, aki nem a felülről vezényelt tanfolyamokon tanult, ellenben jól megvolt az ükapjától örökölt tudással. Soha nem tudták az irodából, hol van éppen, ellenőrizni meg végképp nem lehetett. Legjobb az ilyen mesterséget megtiltani! Még szerencse, hogy a hazai halászati szövetkezeti rendszer nem volt ilyen fafejű. Csak a valóban brigádmunkát követelő nagy húzóhálókat vették köztulajdonba. A közös munkák elvégeztével ki-ki úgy halászott a saját szerszámaival, mint egykoron. Európa kellős közepén maradt egy térség, ahol tovább élhetett a halfogó eszközök és módszerek sokfélesége. Nem került a „végképp eltörölni” sorsára.

Nem így, ha kelet felé utazunk. A Volgán túl, de még az Urálon innen élnek a finnugor udmurtok. Amikor fővárosukban, Izsevszkben érdeklődtem, szinte megrökönyödtek a kérdésen, mert a halfogás ilyen formában rég tilos. Nem vitatkoztam, de a távoli falvakban újra faggatózni kezdtem. Már jött is egy halász. Legyintett a városi hatalmasok reguláira. Teszi, ami ésszerű: miért ne halászna? Mindent megmutatott, sokat fényképeztem. Az udmurtoknál sikerült megörökítenem a bokorháló használatát, amiről a szakirodalom azt tartja, hogy magyar földön már rég nem használják. (Íme, a kései utódok is kutathatják még a témát Herman Ottó gyűjtései után másfél évszázaddal!)

A rég polgárosult, – ha ebben mérjük – előttünk járó nyugaton azért se keressük a halászat őseredeti formáját, mert a télen-nyáron fedél nélküli életet ők már nem vállalják. Úgy gondolták, a folyók és tavak legyenek a horgászoké, a halhúst úgyis a tengerek meg a tógazdaságok adják. Újabban onnan szabályoznak minket, kötődéseinket nem érzékelik.

Egyszerűsítették az ábrát utóbb Horvátországban is. Ott egyesül a Dráva a Dunával. A vadvizekkel teliszabdalt, kiterjedt Drávazug még a mi Gemencünkön is túltesz – és persze, természetvédelmi terület. A közepén, egy nagyobb szárazulaton találjuk az ősi magyar halászfalut, Kopácsot, ahol 40-50 éve még félszáz halászfamília megélt a vizekből. Sajnos, ez itt már a múlté. Úgy gondolta a hatóság, hogy a nemzeti parkból ki kell tiltani a halászokat. Tévedtek, megcsonkították ezáltal. Még egy varsakaró sem árulkodik az ember belesimuló jelenlétéről, pedig ez a természettel való harmóniánknak iskolapéldája lehetne, miközben csak úgy záporoznak ránk a híradások a világméretű környezetkárosításokról.

Többször voltam Kopácson az őszi halászbúcsún. Mind itt vannak a vízi emberek. Se vége, se hossza a régi történeteknek, de a halat bizony a tógazdaságból hozatják az ünnepi asztalhoz. Nem lehet átlépni a törvény szigorát. Szinte szenvednek ettől. Máris hallom a pénzelvűeket, hogy más ágazatokkal könnyebben meg lehet termelni a hagyományos halászat hasznát. Látszatigazság ez!

Barangoltam a tejiparáról híres Zala megyében. Sehol nem láttam csordát, a falvakban nincs nagyjószág. Már nem tudnám azt a fotómat megismételni, amikor a gazdaasszony, miután megfejte, szeretettel megsimogatja tehénkéjének tomporát.

Szeretett Közép-Európánkban – tetszik, nem tetszik – a paraszti létezés határozza meg a kultúrát. Wladislaw Reymont Parasztok című könyve – hatalmas tabló. A szántóvető mellé odavehetjük a pásztort meg a halászt. Erről a világról állítottak emléket legjobb műveikkel a mi nagyjaink is.

Volt itt egy talapzat, ami harmonikussá rendezte a természethez meg az embertársainkhoz való viszonyunkat, működőképessé formálta a sorra következő generációkat. Maradjatok köztünk, Vízenjárók!

Máró Mátyás gulyásszámadóval beszélgettem, aki négyszáz marháért felelt. Két évtizeddel korábban is ő volt a „főnök”. Azidőtájt ezres gulyája volt a városnak. Beszoruláskor hazahajtottunk ezer mázsa húst – emlegette büszkén.

Ebbe belekapaszkodva folytattam a kérdezősködést. Megtudtam, hogy 4 forint volt állatonként a fűbér. Ma ennyit se érne, mert teli az ország kihasználatlan, elgazosodott legelőkkel. Két bojtár segítette, de korábban is elég volt néhány ember. A beruházás? Istállóféle ennél a tartásmódnál nincs, sőt, karám sincs! A nyájösztön és a dörgölődzőfa fogja össze a gulyát, no meg a nem könyvekből megtanulható pásztortudomány. Ez a „felállás” eredményezte azt az ezer mázsa húst”! Szabad kimondani az íróasztalnál kiagyalt szentenciát, hogy ez korszerűtlen?

A Mongóliát járt etnográfust zaklatják az átgondolatlan kérdéssel: – Még mindig jurtákban laknak? – Jurtákban bizony – válaszolom. A legnagyobb ostobaság lenne hátat fordítani a belső-ázsiai adottságokhoz hozzáidomult legeltető életformának, amely mindig is az ország fő jövedelmét adta.

Ráneveltek minket, hogy a látványos nagyberuházásokat, a tradíciókra véletlenül sem építő újításokat érezzük korszerűnek, jónak. Pedig, ha valami régtől életképesnek bizonyult, akkor az úgy, ahogy van, helyén való. „Többcsatornásan” kellene gondolkodnunk! Az új technológia is, nagyapáink tapasztalata is jó lehet. A nánási legelő és Mongólia azt példázza, hogy a kevés ráfordítással, nagy tömegben tartott szívós állatfajtákkal megvan a haszon. Az intenzív állattartás – kényes, de jó hozamú fajtákkal, drága takarmánnyal – ha osztunk-szorzunk, az előnye nem lehengerlő.

Beszéljünk ezután a földművelés avíttnak látszó ágáról, az árasztásos kertművelésről. Kecskemét felé zötykölődve a vonatablakból láttam meg a távolban egy hatalmas faszerkezet roncsát, a zöldségkertész öntözőművét. Fölvillant emlékezetemben egy kép Erdei Ferenc Futóhomok című könyvéből, egy fotó a motoros szivattyúk elterjedése előtti időből, a lójárgányos öntözőszerkezetről. Magam is látni akartam ilyet. Bebarangoltam Kecskemét meg Kiskőrös határát, és – csodák csodája! – nemcsak a vízemelők roncsaival találkoztam, hanem Szőke Antalék tanyáján teljes épségben megtaláltam ezt a gazdálkodási módot, minden eszközével és módszerével. Elevenen – Erdei Ferenc közlése után fél évszázaddal.

– Tanítani lehetne! – áradoztam, de mivel évtizedek óta senki sem volt kíváncsi Antal bátyánk ismereteire, magam próbáltam menteni a menthetőt: fényképezőgéppel, jegyzetfüzettel, zsebmagnóval.

Esztendő múltán más kép fogadott a Szőke-tanyán. Halad a világ? Az idős ember könnyebbé tette az életét – meglehet, annyit duruzsolták a fülébe, hogy korszerűtlen –, bevetette az egész területet kukoricával. Engem lehangolt a kép. Berozsdált a járgányos kút. Nyoma sem volt már az éltető hálót alkotó árkocskáknak, melyekből a legutolsó vetemény is megkapta a maga porcióját – ráadásul a gyökere felől. A kamrában még évekig őrizgették az itteni tájfajták magvait. Kikelnének még?

Úgy söpörte le ezt a magaskultúrát egy más típusú gazdálkodás, hogy eszébe sem jutott ráépülni. Mondom, magaskultúra volt a parasztkertészeké, és kár minden elvesző tudásért. Próbáljunk a végére járni: miért a török átok, hogy nem szervesülnek gondolkodásunkba eleink tapasztalatai?

A Hortobágyon, az 1960-as években „esőztető berendezésektől” hullottak a juhok, mert telerakták a pusztát eternit borítású hodályokkal. Télen a birkahad párája mind a tető alatt kötött ki, s a hideg kőlapon menten lecsapódott, majd jéghideg eső formájában visszahullott rájuk. Üzemszerű tüdőgyulladás lett az eredmény. Jó lett volna előbb az érintetteket megkérdezni a dologról! Ha az ártatlan jószágokat nem is tudjuk szóra bírni, a velük foglalkozókat igen.

Túrkeve – többek között – a birkanyíró brigádjairól híres. Faggatom őket, és eldicsekednek vele, hogy ők, a „keviek” kezdték a szezont, és mindig a Hortobágyon. Már a hűvös koratavaszon elindultak az ollócsattogtatók. Lám, ha a néprajzot és az élettudományt összekapcsoljuk, megvan a magyarázat: a Hortobágyon – az „eternit-korszak” előtt – a „seggenülő”, oldalfal nélküli hodályok voltak a jellemzőek. Ezeknél a nádtetőt tartó szarufák leértek a földig. A primitív (?) építmény a hajdani pásztorkodás követelményeit példázza: helyben található és olcsó anyagból készül, könnyen felállítható és szétszedhető. A csupanád borítás alatt nem fázott meg a hűvös márciusban bundátlanított birka.

Magyartarka tehenünk jól beleillett hazánk viszonyaiba. Aztán jött a tejprogram és a holsteinfríz fajta. Az élelmesebb téeszek horribilis támogatásokat vettek föl tehenészeti telepek építése ürügyén. Egyedül a jámbor jószágok nem tudták megkedvelni a beton szörnyedelmeket, a patájuk ugyanis inkább a talajjal szeret érintkezni. Csűdbetegségek tömege kísérte a program diadalútját.

Nézzük meg a másik segítségül hívható tudományt, az etnográfiát! Haszonnal forgathatók-e ezek a szakmunkák? Legfeljebb igen áttételesen. Üdítő kivételek azok a klasszikusok és mai utódaik, akik beleszülettek a paraszti kultúrába: Győrffy István, az iskolateremtő, az irodalmat és a tudományt egybeolvasztó Szűcs Sándor, az állattartás és a földművelés legapróbb műveleteit is feltérképező orosházi Nagy Gyula, a vásárhelyi népi alakokat szeretve megrajzoló Kiss Lajos és a parasztváros mai kutatója, Szenti Tibor. Tudom, igazságtalanul kurta az Alföld-kutató etnográfusok névsora.

Tanulhatunk az idegenektől is, például az 1930-as években hozzánk látogató Hollander professzortól. Manapság japán kutató is jár köztünk; a falukutatás újraindulását hiányolja Minamizuka Shingo professzor. „Jó politika akkor születhet – akár Magyarországon, akár Japánban –, ha a nép életének mély ismeretén nyugszik” – írja a Hitel 1992/4. számában.

Elit értelmiségünk egy részének nem sok realitásérzéke van. A jelen tényei túl érdesek a számukra, inkább a múlttal foglalkoznak. Hasznos tettnek érzik elolvasni a népi írók műveit és elgyönyörködni a tanyákról készült festményeken. Szigorú idők járnak. Ez a vonulat nem visz sehová, mert erőtlen.

Más magatartásra és más kutatói alkatra van szükség. Már körvonalazódik az új fajta embertudomány, etnológia, kulturális antropológia, humánökológia neveken. Egyelőre idegenül hangzanak, de majd meghonosodnak. Ma a miértekre és az összefüggésekre vagyunk kíváncsiak, az eleven életre. Az ember bölcs lény, bárhol megtalálta harmonikus létezésének módjait.

Bőven van megismernivaló a könyveken kívüli tartományokban is. A Gutenberg-galaxis nehogy háttérbe szorítsa a látás-láttatás, azaz a közvetlen tapasztalat jelentőségét! Ugye, ma a sokat olvasott embert tartjuk műveltnek? A népnyelv másként vélekedik. Ízlelgessük csak: „sokat látott, sok határt bejárt, nagy tapasztalatú ember”.

Mátyás király, aki maga köré gyűjtötte korának legjobb tudósait – bizonyára felolvastatta az államelméleti munkákat. És most jön a lényeg: fogta magát és elindult, hogy saját szemével is lássa szeretett országát. Hol vagy, Mátyás király?

Apámat Kovács Mátyásnak hívták. Paraszti gyökerű értelmiségi volt, talán a legolvasottabb a tizenháromezer lelkes faluban. Értett minden mezei munkához, és örömmel elvégezte, ha sorra került. Nem kellene ezt a két agyféltekét ma is összeadni?

Ahogy lekászálódom, csak pár lépés az ajtó, amely a könyvtárunkba hivogat. Most kapom rajta magam, hogy az otthonomnak érzem, mert minden alkalommal az első dolgom betérni ide. Ha éppen nincs nyitva, kicsit bánt. Ilyenkor bekukucskálok, mint egy nagy gyerek. Nyugtázom: minden a helyén van. Igazából nem ezért tapasztom az orrom az ablaküvegre. Pótlék, mert ilyenformán úgy érzem, mégis ott voltam.

A könyvtárosok sejthetik, ürügy, hogy lehuppanok náluk, de mindig szívesen fogadnak. Tekintetemmel végigsimogatom a tömött polcokat. Szépen együtt vannak Tímár Máté művei. Első regényére, a Majoros Ádám krónikájára kapta meg a József Attila-díjat. Irodalmi értékén felül hiteles falurajz, a budapesti egyetem néprajz szakán a tankönyvek mellé ajánlották, szakirodalmi olvasmányul. Keresve sem találunk olyan írót, aki jóformán minden könyvének témáját a szülőföldjéről vette. A címek is gyönyörűek, például a Hazai harangszó.

Odébb szintén rangos endrődi szerzők, Fenákel Judit és Gergely Ágnes kötetei sorakoznak. Őket is ünnepeltük ezen a helyen. A kifent tollú kritikusok, úgy lehet, méricskélik, netán rangsorolják őket, de ez minket nem érdekel. Máshogy tekintünk rájuk, hiszen a mieink.

Kifújtam magam, indulok tovább. S mindjárt elszorul a szívem, mert a hazalátogatás igazából ma már teljesíthetetlen. Magára maradt idős édesapám a fővárosba húzódott, a gyerekei közelébe költözött. A házunkban rég mások laknak. Egy sóhajtás és két házszámmal odébb kedves ismerős, a régi Endrőd élő emlékezete Vaszkó Irén tanárnő mindig szívesen lát. Virágot kapok, mert tudja, hogy innen már a szarvasvégi temetőbe visz a lábam. Körbefonnak gondolataim gyermekkoromról és azokról, akik már ideköltöztek. Az akácfa keresztek között nem mérik az időt.

Közel a Körös folyó, annak emlékezetes partszakasza, a Kisszabó, ahová fürödni jártunk. Nemcsak a vízben lubickoltunk, hanem a gondolatokban is. Nyári délutánokon szinte sereglettünk a folyóhoz. Ha ott volt a jó humorú Paróczai Gréci és Szabó Zoli, már érdemes volt kijönni. Mi, kisebbek a főiskolások és az egyetemisták közelébe húzódtunk, lestük vitáikat, rögtönzött kiselőadásaikat. Nekem afféle szabadiskola volt a Kisszabó. Az öreg fűzfák tövében nyíltan beszélhettünk megélt történelmünkről. Ma már néma a Körös-part, elvadult. Szebb, mint valaha.

A gáton, a híd felé haladva gyönyörű panoráma nyílik. A Ligeten át érintem az új iskolát, majd a Piac térre érkezem, azokhoz az emlékművekhez, amelyeket csak mi érthetünk igazán. A templom, ha nyitva van, nem maradhat ki. Tovább bandukolok egészen a Tájházig, ami a magyar népi építészet párját ritkító remeke.

Egy bakugrás a vásártér, csakhogy már beépítették. Nem volt olyan lókupec, aki jobban szerette volna ezt a sokadalmat, mint én, mert itt végre sok-sok földimmel találkozhattam, régivágásúakkal, tanyaiakkal, meg a távolabbi vidékekről nem csak árut, híreket is hozó sátrasokkal. Ott aztán kibeszélgethettük magunkat, – nekem ez volt az endrődi vásárfia.

Visszafelé a faluszélről, hogy-hogynem, megint a könyvtárban találom magam. Hosszan elnyúló helyiség, ahol a könyvek között csendben bogarászó elkülönülhet a folyóiratokat karosszékben átlapozgatótól, eközben a gyerekkönyvtári részben a legifjabbakat megilleti a csivitelés joga. A múltkor két nagyobbacska, barnaképű gyerek, alighanem testvérek kincskeresésének voltam tanúja. Sorra kedvükre valókat találtak a polcokon. Örömteli hangoskodásuk hirdette: zajlik az élet. Szépek voltak és jólöltözöttek. Kisebbség? Ugyan! Olyan állampolgáraink lesznek, akiknél jobbat nem is kívánhatunk.

Réges-régi emlékeim jönnek elő. Ünnepi találkozások Mátéval, kiállítások. Távolba került képzőművészeink, Bella János, Bella Rózsa egy-egy bemutatója. Máshol, nagy galériákban is szerepeltek már, de legújabb munkáikból egy kisebb porciót szívesen megmutatnak idehaza. Lélekemelő irodalmi rendezvényekre, versmondásokra is emlékszem. Micsoda tehetség a Cserenyecz-lány! Nekem is volt itt könyvbemutatóm. És hol máshol rukkolnék ki a következő kötetemmel?

Gyakorta arról tudakozódom, van-e még az Endrődi Füzetek könyvsorozatból, mert akkor küldözgetem ide a vevőket. Jó néven veszik. Tőlünk, akik ide kötődünk, elvárható, hogy hiánytalanul ott legyen a könyvespolcunkon az egész sorozat. Nyelvsziget vagyunk, s ha majd az erről szóló kötet is megjelenik Németh Eszter jóvoltából, egymás tetejére rakva olyan vastag lesz ez az Endrőd-tudomány, hogy nincs is tán az egész országban ilyen terjedelmes falumonográfia.

Már tudom, hogy a könyvtár szelíd parancsot ad az önépítésre. Érdeklődésemet, életpályámat irányították az egykor iskolaigazgató apám polcairól pipiskedve leemelt tudományos munkák és amiket azzal egyidőben a nagyobb tárházból viszegettem haza. Akkoriban szinte ellepték a közkönyvtárakat a szovjet könyvek. A propagandának valót otthagytam, az értékesek magukhoz vonzottak. Bevésődtek Prisvin álomszép természetleírásai. Arszenyev, a cári katonatiszt Derszu Uzala című – akkor még nem tudtam, hogy világhírű – regénye, amely az Amur-menti végtelen tajgában élő egyszerű nanaj vadásszal kötött líraian mély barátságáról szól. Dehogy is volt egyszerű ember Derszu! Mindent tudott a tajgáról és ami az életben maradáshoz fontos.

Később magam is ellátogattam a volt világbirodalom távoli, kis lélekszámú, de nagy kultúrájú népeihez. Ebben része lehetett a Moszkvában élő, onnan folyton utazó Szpangenberg könyveinek.

Szent hely a könyvtár. Sorsom nagy adománya, hogy eljutottam Tibetbe, a földkerekség legnagyobb hegyeinek országába, és láthattam a fenséges Potala palotát. Megrendülten jártam a dalai lámák, a buddhista világvallás pap-királyainak mára már kegyhellyé változott fellegvárában. Sokszáz terme és szobája valóságos labirintus. Rejtélyes mosolyú szentek aranyozott szobrai mindenütt, a keleti mitológia szellemlényeinek ábrázolásai, vicsorgó démonok, imazászlók és jak-vajjal táplált mécsesek. Csoda, hogy rátaláltam a könyvtárra, ahol jócskán elidőztem. Ott sem számlálják az órákat.

A tibetiek mély hite szerint életében egyszer mindenkinek el kell zarándokolnia ide, az irdatlan és kietlen hegyvidék-ország legtávolabbi jakpásztorának is, tartson a gyötrő vándorút akár hónapokig.

Amint mélázgattam magamban, halk csoszogással egy kis görbe ember érkezett. Foszladozó szőrmóc gúnyájú, izzadtságszagú. Sötét arcából csak a szeme és a fogai villannak elő. Mintha motyogna magában. Imádkozik vagy itt mondta el, ami bántja? Itt ad hálát? Itt teszi föl a kérdéseit? Most kotorászni kezd subája rejtekében, és óvatosan előhúz egy – bármily hihetetlen – a hosszú úton patyolatfehéren megőrzött imakendőt. Helyet keres, hogy itt hagyhassa áldozata jelét.

A buddhista szent iratok nem könyv alakúak, hanem fa-dúcokra hajtogatott papírlapok, amelyeket, mint nálunk a régifajta patikákban, egymáshoz tapasztott kis fiókokban őriznek. Ezek sokasága lepi el a falakat.

Talált egy fiókot, amit nem toltak be egészen. Erre a peremre illesztette oda, áhítatos, lassú mozdulatokkal a hófehér textilt. Két vége mélyen aláhullott, s lám, otthagyott jelével a könyvtár falát oltárrá varázsolta. Csak a lélegzetünk volt a párbeszéd ott, a világ tetején, ahonnan túl földi már nem emelkedhet. Maradt még sokáig, aztán továbbvánszorgott.

Azon nem szabad csodálkozni, hogy a hegylakók írástudatlanok, a kisebb kolostorok is többnapi járóföldre lehetnek. Hol tanították volna a nomád pásztort? A buddhizmusról valójában nem sokat tud, az évezredek alatt keletkezett szent iratok tartalma soha nem tárul föl előtte. De birtokában van minden ismeretnek, ami a tibeti élethez kell, és hallott arról, hogy itt, a dalai láma könyvtárában székel a Tudás. Meghajolni, ezért jött ide az analfabéta zarándok. Soha intelligensebb embert!

Most azon töprengek, hogy az én, parasztlánynak született, faluja határát ritkán elhagyó édesanyám vágyai szerint mekkora birodalomban élt. Hetet szült, három kis ártatlant eltemetett, négyünket fölnevelt. Fiatalasszony korában szépen zongorázott, aztán a fateknőben való sok mosástól eldurvultak az ujjai. Ezzel a kézzel simogatta meg a szatyornyi könyvet, amit a Népházból kölcsönzött ki.

A nagy család, a jókora ház és a sokféle aprójószág napestig ellátta dologgal, csak elalvás előtt vehette elő kincseit. Jóanyám nagy utazásokat tett könyveivel, olvasmányai révén megfürdött az emberiség fényes korszakaiban. Passuth László történelmi regényeit sorban hazahozta. Ez volt az ő kettős élete.

Miután eloltotta a lámpát, neveltetése szerint az égiekhez fordult. Utolsó imáját a könnyű halálért mondta, s ez megadatott neki. Amikor hátrahagyott holmiját rendezgettük, agyonhasznált konyhai kötényének zsebében egy összehajtogatott kockás irkalapot találtunk. Ceruzával kiírogatta valahonnan az ókori világ hét csodáját. Azt őrizgette.

Harmadikos gimnazista koromban hirdettek fotószakkört a gyomai gimnáziumban, de az a remek tanár éppen csak beoltani tudott, egy év múlva elkerült onnan.

Szeged olyan iskolaváros, amely néhány esztendő alatt szögedivé formál mindenkit. Nekem nagy adomány volt, hogy jeles érettségimmel egyáltalán továbbtanulhattam. Mint aki nehezen jutott hozzá, mohón szívtam az egyetemi város kínálta lehetőségeket. Rögtön beiratkoztam a két nagy könyvtárba, ahonnan minden magyarul és németül írt fotós szakkönyvet kikölcsönöztem. Újságírókkal kötöttem barátságot, tagja lettem a Szegedi Fotóklubnak és a madarászok körének. Filmművészeti speciális kollégiumot vettem föl a bölcsészkaron.

Főiskolás éveim alatt csak egy, valahai fotószakkör helyiségéhez volt szerencsém. Kivívtam, hogy a kulcsot bármikor megkaphassam, hiszen erre senki más nem tartott igényt. Végigpróbáltam minden, ott lehetséges fotográfiai eljárást, képmódosító labortrükköt.

Meditatív típus vagyok. Nem csak a képi megoldásokon, a saját sorsomon is sokat töprengtem laborbéli magányomban. Bűnünkké rótták föl, hogy földünk és tanyánk is volt. Hangyaszorgalmú őseinktől örököltük, s apám, látva a folyamatokat, vagyonát idejében „fölajánlotta” az államnak. Ez sem védett meg attól, hogy az iskolai iratokban a nevem melletti rubrikában ne szerepeljen a megbélyegző x jel. Mitől lennék én osztályidegen? Kinek ártott az én demokratikus gondolkodású apám?

Ezekkel a háborgásokkal is magyarázható, miért születtek meg a gyermekkorát alig elhagyó ifjúnak az akkor szokatlan, filozofikus képei. Minden képkockát hosszan átgondoltam. Töprengtem rajtuk az expozíció előtt és után. Amikor a felvétel negatívját kivetítettem a nagyítógép alá, akkor mérlegeltem a végső megformálás lehetőségeit. Expresszív képeket készítettem, látomásokká varázsoltam közönséges tájképeket. Kezdtem kitanulni a fénykép hatásmechanizmusát, a mélyfeketék erejét, vagy a másik végletet, a fehér a fehérben technikát. Egyszóval a szélső pontokat. De hiszen a felnőtté válás határán a személyiség is nagy ellentétpárok között hánykolódik! Most látom, háborgásaimat, igazságkeresésemet a képeimmel vezettem le.

Izgalmas formákat láttam meg, bárhol jártam. Kompozícióként éltem meg egy hámló vakolatot vagy a talpam alatt a cserepesre száradt földet. Ezeket persze tanulmányfotóknak, ujjgyakorlatoknak tartom. Nem sokat várattak magukra az igazi, érett képeim se.

Olvastam valahol, hogy a citromsav oldja a fotópapíron feketedést okozó ezüstöt. Amikor a fehérek igézetében égtem, emlékszem, hajnalig lötyböltem a képemet a laborban, le sem feküdtem, reggel úgy mentem az előadásokra. Ebből a vonulatból már kiállítási képeim származtak, – női portré egy diáktársamról, ahol a felület a majdnem fehér világosszürkékkel játszik, kivéve a szemét és a szénrajzszerűen visszaadott leomló fekete haját.

Fotóim: a világlátásom. Eszerint én húszévesen készen voltam. Már akkor olyan képek születtek, amelyeket ma sem tudnék különbül megfogalmazni.

Szegeden tovább tágult a szülőfalumban is teljesnek érzett világom. Sok kiváló ember lett abból a diákcsapatból, akikkel Beretzk Péter tudós ornitológussal jártunk a hétvégeken a Fehér-tóra. Az ő társaságában latinul illett mondani a madarak nevét. Az élővilág szeretete nálam a természetfényképezéshez vezetett. Sóvárogtam egy teleobjektíves masina után, de az akkor elérhetetlen volt.

Álomszép látvány, amikor fölröppen a Korom-sziget dankasirály-kolóniájának madártömege. Ezt teleobjektív nélkül is le tudtam fényképezni. Mivel sokféle módját kikísérleteztem, hogyan lehet az eredeti látványt módosítani a laborban, az eget sötétebbre vettem, s így a levegőégen hömpölygő madártömeg meg a komor felhőzet a vihar előtti feszültséget varázsolta a fotópapírra, holott a felvétel verőfényes időben készült. Egyszóval: ettől kezdve már folyékonyan beszéltem a képi nyelvet.

Egy fiatal, huszadik éve táján, sokat foglalkozik önmagával. Nekem az Önarcképet kellett elkészítenem, hogy az önmeghatározást beteljesítsem. Ehhez is a Fehér-tó égboltot beborító, villódzó, kavargó madártömege – a gondoltaim – volt a fő motívum. A kép előtere szándékkal életlen. Kínlódva szorítom magamhoz a fényképezőgépet.

Az önarckép nehéz műfaj, s nagy feladvány a festészetben is. A fotográfiában annál inkább, hiszen a naturális kép alig lesz több, mint egy igazolványkép. Csak akkor jó, ha valóságos önmardosás előzi meg, ha filozofikus.

Azóta sem érzem szükségét, hogy valaha is új önarcképet készítsek. A Táltoserő című könyvem ezzel a fotóval indul. Mellette van annak a sziklavésetnek a képe, amire Belső-Ázsiában, a Tiensanban bukkantam rá negyven évvel később. Bronzkori társunk, a Napfejű, – így neveztem el – hasonlóképpen ábrázolta magát. Feje köré fénylő pontokat hintett: gondolatait, vívódásait, sugárzását.

Igazából, ha már ezt az ősi ábrát is hozzáidézem, akkor értem meg a magam képét. Dehogy is egy pillanat alatt készül a pillanatkép! – ahogyan a fotó esetén leegyszerüsíteni szokás az alkotási folyamatot.

A húszéves kori, kiforrottnak tudott képeim közül a negyedik a Korpusz. Keveset írtak eddig az alkotási folyamatról, ha fotográfiáról van szó. Csak a nagyobb cél nélkül készült mindennapos felvételeket datálhatjuk a gép elcsattanásának idejére. A művésznél másként lehet. Van úgy, hogy már minden részletében látja maga előtt, aztán évek múlva jön el az alkalom, hogy megvalósulhasson.

Krisztus-képemnek története van. Diákként hogyan is lett volna pénzem drága felszerelésre? Pár hónappal múltam húsz éves, amikor a második és harmadik évfolyam közötti vakációban fizikai munkával kerestem meg az első komolyabb fényképezőgépem árát. Díszletcipelő munkás voltam a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Ezen a helyen sokkalta nagyobb díszleteket kellett mozgatni, mint a színházakban. Az óriási vásznakat deszkakeretre feszítették, s ez középen keresztforma merevítést kapott. Amikor elhangzott a vezényszó, hogy változás, a közepüknél megragadva felkaptuk a monstrumokat, aztán, hogy rohangászó társainkat el ne sodorjuk, függőlegesen tartva vittük az óriási szálkeresztet. Nem diáknak való munka volt. Több társam nem bírta, elment.

Akkor, ott, nem fényképezhettem, de a Korpusz már minden ízében együtt volt a fejemben.
Attól kezdve folyton ez az el nem készült kép foglalkoztatott.

Két esztendő múlva már tudósítóként utaztam Szegedre, de igazából azért a képért. A Dóm téri előadás próbáin a díszleteket új munkások mozgatták. A módszer nem változott. Megemelték a monstrumokat, és, szinte ráfeszülve a szálkeresztre, vitték-vitték a terhüket.

Egy félmeztelen, övén kalapácsot hordó, csupaizom fiatalemberre lettem figyelmes. Emlékszem, volt egy kis testi hibája, bicegett. Egyszer csak súroló fény suhant át örvénylő, vonagló izmain. Ettől a varázslattól többet láttam benne, mint egy cipekedő díszletmunkást. Exponáltam, s megszületett a Korpusz.

A fotóművész úgy érzi, minden fontos képe egy kicsit önarckép is. Ez föltétlenül.

Maradnak hát az ilyen-olyan félmegoldások, pótcselekvések és az illúziókeltés.

A megismerés, birtoklás, megörökítés közeli fogalmak, át-átcsúsznak egymásba. Az ősember az olvasószemüveg, a mikroszkóp és más effélék helyett mindenre a furkósbotját használta. Legelőször is agyoncsapta, ami felkeltette az érdeklődését, ami mozgott. Aztán megmarkolászta, megszagolta. Táplálékkonkurenst jelentő embertársával is ezen a szinten kommunikált. (Ez a szellemiség máig kísért. Országunkat megismertetni és megszerettetni hivatott ez évi nagy bemutatónkon kitömött állat- és kitömött embergyűjtemények sorakoznak, úgy mint gipsz- és viaszbábú történelmi figurák.)

Értékes termékei a megörökítés vágyának a sziklarajzok, a művészetek. Úr írt, festő festett, mégsem tudtunk eleget a világról. A művészet mindinkább saját magával volt elfoglalva. Feszítő szükség hívta életre a fényképezést, mint minden fontos találmányt. A múlt század harmincas éveiben már végképp tarthatatlannak bizonyult, hogy csak a festőecset közvetítsen a látható világról. A technikai csodákra és a távoli földrészekre kíváncsi emberiséget már nem tudta kielégíteni az expedíciós málhához csatlakozó rajzolóművész.

Olyan korhoz érkeztünk, amikor még nem elég szépirodalmi és szépművészeti átiratban ismerni a valóságot. Humán értelmiségünk ezt a műveltségmodellt érzi elegántosnak. Ha valamilyen jelenséggel ma találkozik, az időegyenesnek ezen a szakaszán alig kutakodik, ellenben máris indul visszafelé a múltba, historizál és moralizál. Amikor lopják a házat – a hazát – akkor nem arra az alkatra van szükségünk, aki tanulmánykötetbe kívánkozó áttekintést tud nyújtani a zárszerkezetek történeti fejlődéséről, de a jelenhez érve csak tehetetlenkedik, és a tolvaj ki-be járhat felőle.

A hét szabad művészet szerelmébe belebódultan el ne sikkadjonm, hogy a múlt század közepétől más típusú megismerése és felgöngyölítése is volna a világnak. Már gépi úton is leképezhető a látható-hallható világ: pontosan, szavahihetően, de érzelmeinket is megmozgatva. Ez lenne a visszacsatolás; a közvetlen tapasztalat fontosságát, a dolgaink szigorú újragondolását hirdető, megújulást hozó áramlat.

A fényképezés találmánya a világhoz való viszonyunknak új módját teremtette meg. A látható, majd a hallható világ technikai segédlettel készített pontos másai mind nagyobb hányadban határozzák meg ismereteinket. Tarthatatlan – bár érthető –, hogy a kristálytiszta alapműfajokat, a fotót és a dokumentum-hangjátékot egyszerűen képtelen besorakoztatni a megmerevedett szemlélet, amely csakis a kézműves és fikciós szellemi termékeket tudja értékként, művészetként elfogadni. Csak a művészet lehet kunszt? Ami sokak szerint nem kunszt – mert hisz gép csinálja (?) –, az avatott kezek által olyat produkál, ami a legtisztább katarzist válthatja ki belőlünk. (Mellesleg: ez a fajta közvetítés a legjobb alapanyagot, a legjobb fogódzkodókat nyújtja a tudományos megismerés számára is.)

A kép- és hangrögzítésből támadt műfajok szétlökik az eddigi – valóság és annak égi mása – kategóriákat. Harmadikként közéjük ékelődött a valóság mása. Új ismeretelmélet kellene. Az egyetemeinkben bemagoltatott tükrözéselmélet jódolgában elaludt: észre sem vette, hogy a csak hasonlatnak elővett tükör időközben leképezőgép lett, tökéletesedett, felnőtt és önállósult. Megteremtődött a szó szigorú értelmében vett hiteles kép! A festmény felidézi a valóságot, a fotó bizonyít. A mozgókép – gyors karrierje érdekében – már a kezdeteknél összeolvadt az irodalommal, fikció lett. Ezért hiszünk kevésbé a filmnek, mint a puritán fotónak. Nem több a film, mint ahogy az esztrádzenekar sem több az egy szál hegedűnél.

A tiszta víztükör becsületes megmutatást ígér. Miért vonakodunk a szembesüléstől? Európának ezen a térfelén – ahol nemzeti eszmények épülnek az illúziókra és nem a tényekre – nehezen honosodik meg a tényújságírás. A sor végére raknák a fényképezőt is. Érdekes összefüggés. Úgynevezett elit értelmiségünk lekezeli a fotót, talán fél tőle. Pedig a fotó – kimondtuk – valóságmásolat. A fotóhoz való viszony: a valósághoz való viszony.

A sallangmentes önismerettől való félelem, a tény-országtól való távolságtartás, a bukás után az újabb festett egek keresése: mindez garantáltan elvezet a lesodródáshoz. Csak a hiteles országképet lehet megszeretni és másokkal megszerettetni az átfestettet, az álarcot nem. Fényképet gyűjteni annyi, mint világot gyűjteni – írja Susan Sontag. Fényképeken nevelkedni egészen más, mint eddig volt. Megörökíteni, dokumentálni, megismerni – ezek rokon fogalmak, szinte szinonimák. Működjenek tehát megörökítőgépeink, hiszen ezeket épp ezért találták fel. Baj lesz abból, ha kezelőiket nem juttatják szerephez!

Sorsfordító időkhöz érkezve végre ne az errefelé klasszikus kérdést tegyük fel: hol a következő festett ég? Nézzünk inkább fényképeket.