Feltárhatók-e még kultúránk legmélyebb rétegei? Az építészet kristálytiszta ősformáit paraszti gazdálkodás udvarbeli „tákolmányaiban” láttam meg. A kerekólakat, kőlábas kukoricagórékat, kinti kemencéket és pásztorépítményeket az 1970-es és 80-as években kutattam fel a Nagyalföld tanyavilágában és pusztáin.

(Kunkovács László)

Civilizációs zsákutcánkból csak úgy találunk kiutat, ha a múltnak kútjába ereszkedve visszatérünk a kezdetekhez, ha megtaláljuk és megismerjük újra az elveszettnek vélt, paradicsomian tiszta állapotunkat, amikor semmit nem rontottunk még el. Szinte reménytelen vállalkozásnak tűnik ez a mélyfúrás, mert nagy és szemetes a fedőréteg, de nem kétséges: itt rejtőzik a fundamentum, amibe kapaszkodva újra felépíthetjük a teljességünket.

(Kunkovács László)

Óriási területen szétszórva található a titokzatos szoborpark. Javarészt még feltárásra váró ősi kincse az emberiségnek. Nem kisebb kulturális örökség, mint a kínai cserépkatonák. A magyar olvasó először tarthat a kezében monografikus könyvet erről a témáról. E könyv nemzetközi tekintetben is hiánypótló: nem részmunkából átvett rajzokkal, hanem részletgazdag fotókkal teszi jól tanulmányozhatóvá a türk áldozószobrokat.

Nekem megadatott, hogy találkoztam táltosokkal, tudós pásztorokkal, és gyermekkorom különös alakja, a vén marhajcsár is efféle lehetett. Bebarangoltam Szibériát, Közép- és Belső-Ázsiát, nagy hírű sámánokat kerestem föl. Fotóim és írásaim kiállítássá forrtak össze, amelyet 1993-ben mutattak be először, amikor Budapesten tartották nemzetközi tanácskozásukat a samanizmus kutatói. Munkám azóta újabb fejezetekkel egészült ki.

(Kunkovács László)

Ha a tanyánknak még a helyét is felszántották – mi mást tehettem? – legalább a fényképeimmel akartam marasztalni az elmúló paraszti világot, szembefeszülve a reménytelenül nagy vállalkozásnak. Talán az Alföld-kutatók lajstromába vennének, ha csak a noteszt használnám. De velem vannak érzelmeim és a látható világ birtokba vételének csodaszerszáma, a fényképezőgép is. Miért rendhagyó ez?

Nem vesztettem, hanem nyertem azáltal, hogy nem tárgyakat, hanem fényképezőgépeket gyűjtök. Ha egy varázsütésre valóságos tárgyakká változtatnák át a száz- és százezer fotómat, nem lenne a világon akkora múzeum, ahová beférnének. De lehet-e az arcokat, az embereket, az életdarabkákat másképp begyűjteni?

(Kunkovács László)

Könyvem ötvenévnyi terepmunka eredménye. Szemléletem már a kezdeteknél kialakult, azóta művelem a fényképezve kutatást, a gyakorlati vizuális antropológiát.
Az élethelyzeteket soha nem befolyásoltam. A távoli pusztákon élők mindennapjai csak úgy tárulnak fel, ha szinte köztük él az ember. A nomádok is akkor nyílnak meg.
A magyar Alföld pásztorkultúrája sztyeppei típusú. A párhuzamokért sorra látogattam Ázsia részben ma is nomadizáló népeit, messze túl azon a körön, ahol eleink jártak. A Kárpát-medencében van másféle, hegyvidéki típusú magyar pásztorkodás is, de az kulturális átvétel. A kötetben szereplő, a találkozások élményét dokumentáló 450 fotó 1967 és 2012 között készült.

(Kunkovács László)

A szerző egy évtizeden át kutatta Belső-Ázsia és szibéria petroglifáit, a sziklarajzos térségek népéletét. A terepi munkát jobbára 1990-2000 között végezte. A vizuális antropológia módszerével rámutatott számos, csak így kibontható összefüggésre. A képi közlés megelőzi az írást. Példátlan lehetőséget kínál, hogy a múltnak kútjába ereszkedjünk, szinte egészen az origóig. A sziklarajzok Ázsiának ma gyéren lakott vidékein találhatók, s azt bizonyítják, hogy Belső-Ázsia a kultúra egyik bölcsőhelye. A képeken mitológiai jelenetek és varázslószertartások sorakoznak előttünk, a természettel való meseszép egybefonódásuk képi megfogalmazásai. A sziklaművészet egy ősi világnyelv, amelyet mi is beszéltünk, hiszen elemei ott rejtőznek a magyar népművészet jelképei között.

Nánás határának nagy része füves puszta. Ennek legjobb hasznosítása a múltban is, a jelenben is a legeltető állattartás.

Az 1970-es évek közepén a régi időkre emlékeztető országos vásárokat tartottak, melyek nyitott könyvként kínálkoztak a hagyományos világ megismeréséhez. Helyi és messziről érkezett mesteremberek kínáltak a paraszti életvitelhez szükséges portékát. Hajdan a távolabbi vidékek közötti „kommunikációra” is a vásár nyújtott alkalmat. Itt tudakozódtak arról, hogy az ország más vidékein mi fontos történt, milyen áron cserélnek gazdát a jószágok és a termények, mit ígér a búza és a kukorica. A pásztorokat sajátos kalapviseletükről azonnal fölismertem a vásár forgatagában. Összebarátkoztam a híres pásztordinasztiák tagjaival, és sorra látogattam őket igazi közegükben, odakinn, Isten szabad ege alatt. Arcvonásaikon szinte ott látjuk a tájat, és világszemléletükben, bölcsességükben azt a gondolkodást, amely manapság csak a mindenséggel együtt élő ember sajátja.

(Kunkovács László)

Hetvenhét – mesebeli szám a magyar néphagyományban. Immár ennyi esztendőt hagytam magam mögött. A bölcsesség kora az átadás ideje. El kell mondanom, mi volt szép, a jó megoldás a legapróbb dolgokban is, amit vétek lenne nem továbbadni az utánunk jövőknek – ezzel a stratégiával marad fenn az emberiség. Közép- és Belső-Ázsia népei között ma is a fehér szakállú öregeket ültetik esténként középre, hogy meséljenek, tanítsanak. Az iskolarendszer nem régi találmány!
Szülőfalum, Endrőd, nekem kincsesbánya. A Kárpát-Medence kellős közepén fekszik, és immár a várossá lett Gyomaendrőd része. Vizek szabdalta táj, bő termést ígérő szántóföldekkel. Határunkban a régész ásója településnyomokat talál, és olyan különleges leleteket, mint az újkőkori termékenység-istenasszony szobor.

Könyvem ágas-bogas, mint az életünk. Korrajz, néprajz, itt-ott nagycsaládunk története. Megerősítést ad közel háromszáz fényképem, melyeket javarészt ötven-hatvan évvel ezelőtt készítettem. A manipulálatlan fotó maga az igazmondás. A mi famíliánk is megszenvedte a szovjet rendszerű diktatúrát. A saját földjükön gazdálkodókat kifosztották, kigúnyolták, megalázták. A kisiparosokra és az értelmiségiekre se néztek jó szemmel. Gyerekkoromtól a Körös, az ártéri erdők és a tanyák vonzottak. Vadóc barátommal akár kézzel is megfogtunk egy ebédre való halat. A holtágak világa és a ritka madarak előhozták belőlem a természetfotóst. Sajátos nyelvünk, észjárásunk és az akkori öregeknek a 19. század közepéig visszanyúló emlékezete, a hol megható, hol kacagtató történeteket a tollforgatónak adtak ihletet. Végső tanulság, hogy vigyük tovább a kétkezi, dolgos emberek bölcsességét és humánumát, mert az megingathatatlan talapzat.

(Kunkovács László)

Kunkovács László Kossuth-díjas fotóművész, néprajzkutató egy évtizeden át fényképezte Kecskemét és Nagykőrös fantasztikus régi zöldségkertészeti kultúrájának emlékeit. A lójárgányos öntözőművek fontos részei voltak ennek a természetbe belesimuló gazdálkodásnak. A könyvvel a Kunkovács archívumnak egy eddig alig publikált része jelenik meg.
A Kecskemét és Nagykőrös árasztásos zöldségkertészkedéséről megjelenő kötethez Csoma Zsigmond néprajzkutató (egyetemi tanár, Károli Gáspár Református Egyetem és SZIE, az MTA doktora DSC) írt bevezető tanulmányt.
A kötetet angol és német rezümé egészíti ki.