„Hétköznapjainkban olykor elképesztő archaikumok bukkannak fel, s nem is gondolnánk, milyen messzire vezető indítékok határozzák meg cselekvéseinket.” – vallja a művész a Kortárs 1996. szeptemberi számában. Korok és kultúrák együttélését, egymásrarakódását monitorozza, akárcsak a művelődéstörténész, de mégis többet tesz annál. S nem csak az idővel játszik, hanem a térrel is. A „külvilág nagy összefüggéseire a lelkünk legmélyén találjuk meg a megfejtést. A mikro- és makrotartományok karnyújtásnyira, Tibet hegycsúcsai és Rosszpuszta egy szinten vannak. A világ vége és közepe ugyanott lehet. A távolságok nem számítanak…” írja utóbbi, művészi hitvallást közvetítő Táltoserő című kiállításának képeit kísérő szövegében. Útjain erejét megsokszorozva mindenütt a gyermekkorában megismert Hajcsár Imre bácsi, a szimbólummá magasodott titokzatos öreg táltos segíti, akinek nem mindennapisága abban is megnyilvánul, hogy bár gazdagyerekként jött a világra, szüleit mégis odahagyta a pusztáért. Róla bátran elmondhatjuk, noha már régen átadta a lelkét az örökkévalóságnak, mégis jelen van közöttünk: hol fehér lóvá, hol sólyommá, hol szélzúgássá változva bármikor képes vezetni azokat, akik tanítványául szegődnek. Kunkovács László lencséjével a szabadságot gyűjti egyetlen pontba. A kötöző és oldozó, varázslatos szabadság annak a pillanatnak a kerete és motorja, amelyben a megörökített és a kép előtt álló ember egymásra találnak, találkozásuk metszéspontjában csillagrendszerek képesek megszületni. Kerecsenszárnyakon című, hármas tagolású képe fókuszában szinte eggyé válik madár és ember: lélek és test. Az idő időtlenségbe torkollik, s a képzelet sólyomszárnyakon csodálatos ívet ír le a napban kelettől nyugatig.

A vizuális antropológia fiatal tudományának megközelítésmódjában nem számozott, osztályozott és eredeti környezetükből kiemelt tárgyakat állít sorba, mint a hagyományos néprajzkutató, nem a lezárt múlt időt beszéli el, mint a történettudós, hanem bennünk, befogadókban szervez időket és tereket az „itt és most” valóságos élményévé. Képes órákon át lesben állni, amíg bebizonyíthatja, hogy nem a szakállas saskeselyű a turulmadárnak hitt totemállat, hanem a kávás csőrű kerecsensólyom. Nemcsak dokumentum -, de művészi értékű képei beszélnek: hallani a tavaszköszöntő májusfa és ázsiai megfelelője, a sámánfa lélekszalagjai között cikázó, zizegő tavaszi szél imáját, vagy ahogyan a halászok tapossák a vizet, ahogyan az alkonyatban ringatózó bárka oldalához oda-odaloccsan a folyó sodrása felől érkező hullám, érezni a vizes fa illatát, a mezei tücskök dala mögötti, mindenséget átkaroló csöndet. „Azt pedig csak kevesen tudják, - állítja a művész, hogy a Kiskunságtól Mongólia túlsó végéig terjedő egybefüggő síkságon azonos fűfajták nőnek, hasonló életformát kialakítva. Az eurázsiai sztyeppeövezet nyugati csücske épp nálunk van, itt a Nagy-Alföldön.”

„Azért születtünk a világra, hogy valahol otthon legyünk benne” – mondja Tamási Áron amerikai négere a „keserves és örökké hontalan ember könnyes kacagásával.”

Szentélyromboló, idillösszezúzó, dekonstruált és zaklatott világunkban Kunkovács Lászlót is az összefüggések érdeklik és mindig a világ közepe felé mutat. A kacagást azonban felváltotta a belső mosoly.

Művészet vagy tudomány?

Móra Ferencről írta egykor Kosztolányi Dezső, hogy „talán az utolsó polihisztor”. Tévedett. Nem ő volt az utolsó, aki több tudományág torkolatánál kutakodik. Kunkovács László vándorló garabonciásként, embert próbáló terepeken bárhol jár is „Lhasszától Sigacéig”, legyen az a „Hortobágy mellyéke” Balmazújváros, a hazai tájak vizei vagy Belső-Ázsia hegyei – „fotóművész etnográfusként” mindig, mindenütt az ember és környezetének sajátos összhangját tárja elénk, mert veszélyben vannak a szentélyek. A kazahsztáni sziklákra vésett, évezredeket megért napfejű embereket soha nem tapasztalt gyorsasággal koptatja a savas eső, természetes vizeink pusztulnak, önmagunkról és a természetről alkotott ősi tudásunk pedig lemerülőben van.

Mint a műhold egy-egy feltárandó földterületet, úgy tapogatják le lelkünk domborzatait a képeiről reánk tekintő, világokat kévébe gyűjtő sámánok, táltosok, halászok, pásztorok -, egy lassan feledésbe merülő életforma hírmondói, akik mégis az élet legváratlanabb pillanataiban köszönnek ránk. Élő, mozgó, lélegző hús-vér tanúi lesznek ők így a történelemnek, hiába állt meg fölöttük az idő, csakúgy, mint a halottbúcsúztató, áldozóedényeket tartó kőemberek fölött-, melyek elszórtan végig megtalálhatók Ázsiától a Kaukázus nyugati lejtőiig. Kik alkották őket? Nem tudjuk, kilétük homályba vész. Mégis olyan áthatóan tekintenek ránk ezek a másfélezer éves kőtömbök, mintha megörökítőjükkel együtt azt kérdeznék: „Ti nézelődők, hogyan tudtok elszámolni nekünk, s magatoknak az eltelt idővel? Mit tartottatok meg, s mit tékozoltatok el kapott kincseitekből?”

Kunkovács László a néprajz legnemesebb hagyományait követi, amikor a nagy elődök nyomán fényképezőgéppel járja az alföldi tájakat, és fedezi fel azokat az értékeket, melyek nagy részéről már talán le is mondott a szaktudomány. Már a rögzítés ténye is figyelemre méltó volna, dicséret illethetné a vállalkozót. Azonban ő többet, jóval többet ad ennél. Képeinek ihletettségében, az ember és az alkotásának az összetartozása, belső összhangja mutatja meg magát. A látásmód teszi emelkedetté, művészivé ezeket a képeket. A hitelesség, a részletgazdagság mind olyan erények, melyekkel a legkorszerűbb technika sem versenyezhet. Kunkovács Lászlónak van szeme az értékek meglátására és van szíve, hogy belülről közelítsen a tárgyához. Csak az tud ilyen mélységekig hatolni és ilyen gazdagsággal felhozni értékeket, aki maga is belülről ismeri és tiszteli a parasztság, a nép világát. Nem száguldó riporterként kattogtatja a gépét, hanem van türelme,ideje a pásztorok, parasztok világában megmártózni, velük hosszú napokat eltölteni, hogy azután a gép éppen akkor legyen jelen, mikor valami nagyon fontos, valami nagyon jellemző történik. A népi kultúrában megtalálható állandóság, folytonosság az, ami ezekről a képekről sugárzik.

A címben jelzett kiállítások mellett más, gazdag tematikájú bemutatókat is megismerhet a múzeumok és művelődési házak érdeklődő közönsége. Így az Ősépítmények, a Tiszai barangolások, a Hagyományos halászat gazdag képi világa is idézi a múltat. A címek beszédessége nyilvánvaló: olyan jelenségek és cselekvéssorok válnak maradandóvá a fényképezőgépe segítségével, melyek napjainkban a régmúltat villantják fel. A pányvásrúd használata ázsiai előzményeket idéz, az épülő házhoz sarat taposó ló akár nyomtatáskor a szérűn is járhatna, a foggal herélés ősi pásztori eljárása, a kézbe fogott bicskatok szép díszítése, melyet hitelesít a használójának napszítta, munkás keze, a tüzelőnek használt levelesgané száradó csomói vagy a bolgárkertészek vízkiemelő szerkezete egyaránt arról tanúskodik, hogy Kunkovács László szakemberként nyitott szemmel jár, felkutatja a közöttünk élő ősi emlékeket és azokat ihletett képeken örökíti meg számunkra. Nem a rácsodálkozás felkiáltásával, hogy jé, ez még van? – hanem szívós munkával feltárt értékmentő és ezzel értékteremtő művészt köszönthetünk személyében. Munkássága azt is igazolja, hogy a hagyomány nem valami elvont történeti vagy esztétikai kategória, hanem az itt, velünk élő valóság, amelyik a maga rejtekútján él tovább. Kunkovács László szépen vall a nyírbátori kiállítása katalógusának előszavában hivatásáról, elkötelezettségéről és felvállalt programjáról, amikor azt mondja, hogy barangolásaimon „velem van érzelmes felem és a látható világ birtokba vételének csodaszerszáma a fényképezőgép is. Képeimet felmutatott valóságdaraboknak szánom, megbízható fogódzkodóknak korszakunk akár tudományos megismeréséhez, hiszen a fotó egyúttal dokumentum. Ez szokatlan a művésztől? Nem szociográfia, nem néprajz de tán mindkettő az a vizsgálódás amely a mába nyúló paraszti létezésben az ember és a természet egységét, egy organikus kultúra értékeit egyetemes érvényű és hasznosítani való tanulságait keresi.”

Ezzel a leletmentéssel Kunkovács László nagy szolgálatot tesz nemcsak a néprajztudománynak – maga is e tudomány alkotó részeként –, hanem az egyetemes magyar művelődéstörténetnek, mert a gyorsan változó világunkban felmutatja a múltat, az eredetet, és felmutatja azt is, hogy napjainkra mi maradt meg, mi mentődött át a jövő számára.

Majd az elején megfogalmazott írói hitvallás, melyet idéznék: „Korunkban, amikor a túlfejlett társadalmak embere megteremtette a saját létezésének zsákutcáit – épp ennek kivédésére – mind többen gondolunk önnön eredetünkre, a velünk született tisztaságunkra, a még áttekinthető, harmonikus viszonyunkra a környezetünkkel. Ebből a mélységesen mély kútból felfrissülést, megújulást nyerhetünk. Megtették ezt az eredetkutatást a művészetek, megtette az építészet is. (Azért maradt még vizsgálnivaló bőven.)

Bölcsesség kell a mélyfúrás műveletéhez, minden korok emberének tisztelete, hit a teljességünkben. Ide vezet el a legtágabb emberismeret jegyében művelt néprajzkutatás, amely nem szakág többé, hanem valóságos élettudomány. Visszaadja a közvetlen tapasztalat rangját a megismerésben, beépíti mindazt, amit az előttünk járt nemzedékek értéknek tartottak, hiszen ezek az iskolák mindig megelőzték a könyvtárszobákban szerzett tudást.”

Ezután már nem lehetett a könyvet letenni, kínálta tartalmát, jöttek sorba az alig-építmények, nádkunyhók, enyhelyek, szárnyékok, kerekólak, lacikemencék, galambdúcok, górék, megalitok, dinnyés kunyhók, haranglábak, a „magyar stonehenge”, nemzetközi gyűjtések, hodályok, sopák, kupok, kupolák, nádból épült pásztorkunyhó mintájú tyúkólak, tőzegkunyhók, udvari kemencék, füstölők.

Csupa olyan építmény, melyek a népi építészeti könyvekben sem szerepelnek, pedig ezek adhatnák magyarázatát annak, hogy miből is fejlődött ki a Kárpát-medence Európában páratlanul gazdag paraszti lakóház- és falu építészete.

Ezeket az archetípusokat hozta fel Kunkovács László a mélyrétegekből, hogy látva láthassuk.

Miért fontosak ezek az archetípusok? Egyrészt, mert keletről hozott kultúránk szerves részei és bizonyítékai, azért mert kordokumentumok, mert néprajzkutatási értékek, azért mert a fotók művészi színvonalúak. De nem csupán ezért, hanem a ma hasznosítható tanulságért is. Építészként már régen hiszek abban, hogy létezik bennünk tudat alatt egy építészeti archetipikus rétegű gondolkodás, vagy fészekrakó ösztön. Az ebből eredő építészeti cselekvés úgy tör elő – spontán – a lélek mélyéről, tudatalattinkból, ösztönös hitelességgel, mint a dal, a zene vagy a tánc. Előzetes tanulás, profizmus nélkül.

S itt jön az érdekesség. Ha a tudatos, tanult, profi építészek,vagy építészet többnyire teoretikus produktumai (házak, települések) nem felelnek meg az emberekben élő archetípusnak, úgy azt ösztönösen nem fogadják el, illetve elutasítják.

Ezért van, hogy a XIX. század építészetét az emberek nem tudják befogadni. Ezért van, hogy a tervezett településeink, házaink lehetnek bár civilizáltabbak, mégis rosszabbul megélhetők, mint a nem tervezett településeink, gondoljunk a paraszti, falusi környezetre, a polgárság városaira. Ezért van, hogy lapostetős házunkat gyermekeim magastetővel rajzolják, nem fogadják el, hogy nincs ház formája. Ahogy az egyéni építési ösztön (vagy tudatalatti) létrehozta a látható ősépítményeket, úgy településszinten a kollektív ösztön, vagy tudatalatti csodálatos, nem teoretikus (agyban megszülető) településeket hozott létre: ezek mint televények ugyanúgy titokzatosak, mint az ősépítmények. Amíg ezt nem sikerül a kollektív tudatba emelni, nem fogunk tudni élhető településeket építeni, csak hideg teóriákat a „hagyománymentes térbe” , mint ahogyan a XIX. század elején mondták a modern iskolák.

Mi is jellemzi ezeket az építményeket létrehozó ősállapotot? Nem terhelte teória és tudás, presztízs, pénz, politika, rosszul megállapított határidő-prés, hatóságosdi, kivagyiság, hatalmi reprezentáció, még technológia sem volt, csak az emberi kéz, nem volt álvita a szerkezet, funkció, forma viszonyáról, mert az egység ösztönös volt. Nem létezett megbízó-építő viszony, csak a funkcionális szükség, a fellelhető anyag, a belső alkotó jókedv és szabadság, tenni akarás. Küzdelmes, mégis idilli állapot volt ez.

Az ősépítmények, archetípusok ismerete inspiráló lehet a ma építészetére is, például Csete György építész – aki életművében sokszor és tehetséggel, tisztán alkalmazza a magyar kultúrtörténeti tradíciókat – nemrég felépült 1956-os emléktemploma nekem határozottan az egyik kiállított sárépítményre utal.

Ezekkel az ősépítményekkel és ősállapotokkal ismertet meg minket Kunkovács László mai miskolci kiállításával, mely tucatnyi tematikus kiállítása közül csupán az egyik. A kiállítás következtetéseket inspirál. Például: gazdag, egyedi hagyománnyal bírunk, mely a ma cselekvésének forrása lehet; nekünk nem elég európainak lennünk, de a kultúránk és történelmünk múltjából eredően kissé eurázsiainak, a keleti és nyugati kultúrák egyesítőjének kell lennünk, s ezzel gazdagíthatjuk Európát is; építészetünkkel vissza kéne térni a tiszta forráshoz.

Az építészek nevében köszönöm a könyv és kiállítás élményét Kunkovács Lászlónak. De ki is ő, az alkotó? „Kőember” – írja róla Karosi Imre a Dispután készült interjúban. Kissé az is, amennyiben keményen, következetesen merül a mélybe, hoz fel onnan a köztudatba ismeretlen, kultúrtörténeti értékeket. De úgy sejtem, szívember ő eredendően, aki nyitott szívű és szemű, klasszikus értékeket valló újságíróként kezdte életművét. Fotóit, leírt szavait áthatja a szenvedélyes figyelem, s mint tudjuk, minden emberi alkotás színvonala a belésűrített figyelemtől függ. Néprajztudós, tudásunkat szaporító kutató, tanító ő? Vagy Balogh Rudolf-díjas fotóművész? Mindez ő, röviden: küldetéses ember. Igazi alkotó, aki olyan munkát végez, amit nem kértek tőle, s szeretné értékeit közkinccsé tenni, identitásunkat tápanyaggal fejleszteni, melyért köszönettel tartozunk.

Visszatérve a könyvre. Más építészekre is katartikus erővel hatott az Ősépítmények című könyv, mely – mint mondtam – tartalmában azonos a kiállítással. Egy kollégámtól kaptam ajándékba, majd én is adtam fiatal, Szlovákiában élő magyar tanítványomnak. Mi, építészek szeretjük és terjesztjük egymás között ezt a fontos könyvet.

Lao-ce Tao te king művében írja: „Az ős egyszerűség parányi, mégsem bírja senki leigázni”. Ez igaz, gondoljunk az élet, vagy az építészet lényegére. Kunkovács László közel jutott, és életművével közel visz hozzá. Életműve több mint tucatnyi kiállítást tesz ki, mennyisége a néprajzi múzeuméval vetekszik, s természetesnek tartanám, ha ez az életmű előbb-utóbb a Magyar Örökség részévé intézményesül.

Jó lenne, ha Miskolc városa felismerné, s valamely intézmény, vagy a Miskolci Egyetem kulturális antropológiai tanszékén keresztül – esetleg Kunt Ernő anyagával együtt – gazdája lenne az értékes gyűjteménynek, s állandó gyűjteményes kiállításként megtekinthető lenne – vágyam szerint – Miskolcon.

Kunkovács Lászlónak és magunknak azt kívánom, találjon tanítványokat, folytatókat, örökítse át küldetéses tevékenységét.

Nekem élményszerű és megtisztelő, hogy ezennel megnyithatom ezt a kiállítást és kérem önöket, nyissák meg magukat, szemül és szívük figyelmét e kiállítás látványa, méginkább lényege és üzenete felé!

Egyszer csak a hallgatók tömegének közepe megbolydul, megélénkül. Valami történik ott. Az egyik hallgató elengedett egy nagy békát a lábak között. A béka próbált menekülni, de már nem tudott. A hirtelen képződött nagy kör közepén ide-oda ugrált. Egy fiatalember – előkerülve a tömegből – fényképezőgéppel a kezében letérdelt az aszfaltra és próbálta lefényképezni, de úgy, hogy a béka is látszódjon, meg a szónokoló rektor is. Gondoltuk, hogy valamilyen kivezényelt fotóriporter, hiszen egy civilnek nem lehetett ilyen értékes gépe. A kör egyre tágult. Nem volt könnyű a felvétel, mert a béka mindig elugrott. A körülálló hallgatóság vagy a békának, vagy a riporternek drukkolt. Időnként kisebb taps vagy hangos ujjongás követte az eseményeket.

A szónokló rektor is észrevette, hogy a hallgatóság végre megélénkült. Először azt hitte, az ő beszéde vált ki ilyen nagy érdeklődést, de amikor látta, hogy a hallgatóság jó része már háttal áll, gondolta, itt valami rendkívüli esemény van, és befejezte a beszédét. Közben megjelentek a tömeg között elvegyült „szimatok”. Próbálták számon kérni a riportert, de amikor megmutatta igazolványát, és ízes alföldi kiejtéssel mondta, hogy ő Kunkovács László, az MTI hivatalos kiküldöttje, nem tudtak vele mit kezdeni. Nem valószínű, hogy ez a felvétele az MTI több milliós archívumában megtalálható.

Második találkozás

A hegyaljai ásványbányászat fénykorában, az 1960-as évek második felében, egymás után nyíltak az új bányák. Ezek közé tartozott a perkupai anhidritbánya. A kialakított fejtési rendszer és ennek biztosító módszere különlegesnek számított nem csak hazánkban, hanem egész Európában. A 40 m magas fejtési üregek igazi földalatti katedrálisnak, a bent lévő emberek hangyáknak tűnnek. A dróthálóval kombinált kőzetcsavar biztosítás teljesen újszerű technológia volt, de a látvány hatását növelték a meredeken felfutó, boltívben végződő drótkötelek: mintha ezek lennének egy francia gótikus templom csúcsban végződő karcsú bordái. Ezt meg kell örökíteni, le kell fényképezni, de ehhez speciális felszerelés, és egy szakcég szükséges!

Az MTI-nél megrendeltük a felvétel elkészítését. Közölték, hogy melyik napon érkeznek, várjuk őket az akkor még működő miskolci reptéren. Gondoltuk, hogy ez egy „nagy kutya” lehet, talán a főnök, ha így utazik. A gép megérkezett, de csak egy ember szállt ki. Biztos valami pártfunkcionárius volt, mert piros szegfűcsokorral várták.

Másnap közölték, hogy küldenek egy riportert vonattal Miskolcig, onnan vigyük tovább. Mikor a szakember meglátta a bányabeli körülményeket, megismerte a feladatot, közölte, hogy nem érzi jól magát. Szédül. Nem vállalta a megbízást, még az aknán sem volt hajlandó leszállni.

A harmadik alkalommal egy beszédes, szimpatikus fiatalember érkezett. Gondoltuk, hogy valami barlangász lehet, hiszen szó nélkül vállalta a túrát a bányában. Amikor meglátta az óriási nagy fejtési kamrát, elakadt a lélegzete és a pergő beszéde. Kis ideig szó nélkül bámulta a nagy földalatti üreget, aztán letette a felszerelését, és körbejárta a munkahelyet. Még az aknán is felment, hátha felülről jobb kép készíthető. Mi a kamratalpon ülve csak bámultuk, hogyan szaladgál ez a fiatalember a lerobbantott sziklákon és az aknákon keresztül. Az egyik kiszemelt helyen állványra állította a gépét, és ettől kezdve szavát sem hallottuk. Már nem kérdezett semmit. Futkosott, amennyire ezt egy bányaüregben lehet, és a nagyteljesítményű vakuját villogtatta. Nem tudtuk elképzelni, hogy mi lesz ebből.

Igazi remekmű született! A szakemberek technikai bravúrnak tartották. Hogyan lehetett egy földalatti térséget így lefényképezni, ahol csak a karbidlámpa fénye pislákolt! Ez lett a Bányászati Kutató Intézet reklámfotója, kinagyítva pedig a németországi Bányászati Világkiállítás magyar pavilonjának a poszterképe.

A rendelés leadásánál nem tudtuk, mit jelent, és kit takar az „End 69 01 17” kódjelzés. Később megismertük: ő Kunkovács László. Ettől kezdve nem csak dokumentálta újabb bányászati létesítményeinket; igazi jó barátok lettünk.

Ma már ipartörténeti értékűek a felvételei. Nemcsak az új létesítményeinket örökítette meg; dokumentálta a telkibányai középkori nemesércbányászat megmaradt emlékeit. Muzeális értéke van annak a fényképsorozatnak is, amellyel bemutatja a híres sárospataki malomkő manufaktúrában folyt munka minden fázisát.